Az én utam

Fotó: Gitam Gabor Toth

Budapesten születtem 1969-ben. Apai ágon mindenki hatalmas spirituális gyógyitó erővel rendelkezett a családban. A nagyapám állatokat és embereket is gyógyított. Valamit belesúgott a fülükbe, amitől meggyógyultak. Apám mozgássérülteket gyógyított. 3-4 alkalom elég volt, hogy elhagyják a tolószéket. Mivel én lettem az első lány ezen a vonalon, Apám úgy gondolta, hogy én soha nem kaphatom meg ezt a gyógyító erőt . Elsodort minket az élet egymástól, és ritka találkozásaink alkalmával nem osztott meg velem információkat erről az „átokról”, ahogy ő nevezte, csak annyit, hogy jobb, ha nem tudom meg, mit jelent ez a „sorscsapás”.

26 éves koromig nem is foglalkoztam spiritualitással, de ekkor látszólag a semmiből hatalmába kerített az az érzés, hogy ha az élet csak arról szól, hogy gazdagok legyünk és szépek, akkor nem szeretnék élni. Ekkor kerültem életem legmélyebb identitás válságába. Tudni akartam a választ az élet értelmére. Készenálltam arra, hogy feladjam a biztos egzisztenciámat és teljes figyelmemet napi szinten a keresésnek szenteljem. Mestert akartam talalni, aki mélyen elszánt gyakorló, aki az életét egy befelé vezető útnak szentelte. Azt akartam, hogy árulja el mi van a látszatvilág mögött. Az Igazságot kerestem. Ekkor ismertem meg a harcművészeti mesteremet akitől magántanítvanyként harcművészetet és önismeretet tanultam a szamuráj kardot eszközkent használva. Ő azt mondta, hogy nem tudja megmutatni az igazságot, amit keresek, de ott lesz mellettem, amikor én magam meglátom. Evvel ki is egyeztem, és belevetettem magam egy nagyon kemény gyakorlásba. Ez a találkozás sorforditó lett az életemben, és nyilvanvalóvá vált a számomra, hogy életfeladatom a magasszintű spiritualitás megtapasztalása, gyakorlása és élése.

Családomban a  gyógyitó energia mindig valami erős lelki megrázkódtatás hatására aktiválódott. Nekem álmomban érkezett.  Egy alkalommal a Mesteremmel történt személyes konfliktusomat követő komoly lelki tusa után álmomban egész éjjel tartó küzdelemben harcoltam az árnyoldallal. Akkori hiedelemvilágom szerint ez a pusztító erő a Sátán alakját öltötte magára. Miután sikerült őt legyőznöm, felébredtem és tudtam, hogy valami végérvényesen megváltozott bennem és körülöttem. Nagyon erős energia áramlott a tenyeremből és minden sokkal szebbnek, élőbbnek tűnt, mint előtte. Azt gondoltam, hogy ezt az energiát kétségkívül csak attól kaphattam, akit Gondviselésnek, Teremtőnek, Istennek nevezünk, hiszen a „sötét” oldalt kellett legyőznöm érte. Akkor meg nem tudtam, hogy ez a párbajt az én sötét oldalammal vivtam. Mindent meg akartam tudni arról, ami történt velem, és azt, hogy hogyan használhatnám jóra a kapott energiát, ezt a képességet. Mivel Mesterem egyik edzőtáborában azt tapasztaltam meg, hogy számomra a mozdulatlanul, csendben való üles olyan mélységeket nyit meg bennem, amire vágyom, továbbiakban ezt az utat láttam előrevivőnek. A Mesteremmel való közös megegyezéssel (átmenetileg) letettem a kardot és elindulatam keresni valakit, aki megtanít napokon át mozdulatlanul ülni mély meditációban. Ekkor még Magyarországon éltem, így csak ott keresgéltem. Többen is Miklós Ervin Olivér jóga mestert ajánlották, aki a kvantumfizika és jógafilozófia párhuzamos tanulmányozásában, a raja jóga gyakorlásában számított komoly szaktekintélynek ezenkivül a Buddhista Főiskolán tanított, mint tanszékvezető. Úgy hallottam ő képes hosszan szamádhiban ülni és teljesen kikapcsolni az elméjét. Felkerestem őt, és ő elvállalta a tanításomat.  Innentől kezdve összefonódott az életünk 2020-ban bekövetkezett haláláig. Született egy fiúnk Vince, de Ervinre mindig inkább tanítómként, mint férjemként tekintettem. Elvonult életet éltünk egy tanyán ahol az ő vezetésével különböző kultúrák spirituális hagyatékait kezdtem el tanulmányozni, erős spirituális technikákat gyakorolni, amik egyre beljebb vittek önmagamhoz, de a vágy csak fokozódott bennem, hogy meglássam, megtapasztaljam azt a valamit, amiről semmit sem tudtam, de érzem, hogy találkozóra hív. 7 év után elvesztettem a türelmemet, és úgy döntöttem 24 órát gyakorlok egy nap, csak történjen már valami átütő erejű, közvetlen megtapasztalás. Bármit tettem ébrenlétben, a figyelmemet egy mantra segítségével folyamatosan az elérendő célomon tartottam, éjszaka pedig álmomban folytattam a gyakorlást tudatos álomban. (Tudatos álmodás: „Az álmodás egy fajtája, melynél az alvó személy tisztában van tudatállapotával, felismeri, hogy épp álmodik, és jártasságától függően az álom bármely elemét befolyásolhatja vagy meghatározhatja.”)

Én arra használtam ezt a technikát, hogy különböző létsíkok és tudatállapotok között utazgattam. Kapcsolatot teremtettem különböző entitásokkal, választ keresve a lét nagy kérdéseire. Ervin ekkor hátralépett előre figyelmeztetve, hogy ide nem jön velem és ha itt eltévedek már nem biztos, hogy vissza tud hozni. Hamarosan eljutottam arra a pontra, ahol már nem találtam különbséget az ébrenlét és az álom között, hiszen álmomban olyan intenzív testi érzeteket éltem meg amelyek élettelibbek voltak, mint az ébrenlétiek.

Fantasztikus ízek, gyönyörű színek és olyan extázis élmények, hogy minden sejtem remegett a boldogságtól… Ébrenlétben pedig olyan események történtek meg velem, ami a racionális elme szerint nem lehetséges. Lehetőségek tárháza jelent meg, hogy milyen spirituális erőket, képességeket kaphatnék, de valami visszatartott, hogy rábólintsak. Úgy éreztem, a hatalom ára az, hogy el kell adom a lelkemet, erre pedig nagyon rossz példákat láttam a környezetemben. Az asztrálvilág egy hatalmas, szerteágazó, veszélyes labirintus, több emberrel is találkoztam életem során, akik eltévedtek, vagy bekattantak. Manapság már „szagról” felismerem, ha valaki „megragadt” egy másik létsíkon vagy alacsony tudatszintű entitásokkal szövetkezik. Ez nagyon-nagyon gyakori spirituális tanítóknál, gyógyítóknál.

Felkerestem egy sámánkutató pszichiátert, hogy vizsgáljon meg és szóljon, ha megbolondultam. Azt mondta „sámánbetegségem” van, és a valódi gyógyítóképességemet akkor fogom megkapni, ha egyedül képes leszek akaratom szerint bármikor váltogatni az ébrenléti „normális” tudatállapotot és a tudatalattiban vagy az álomban való utazást. Semmi összemosás, átfedés, mert a különbség csak ennyi az elmebeteg és a sámán között. Ezek után álmomban már semmit sem csináltam. Kép nélküli ürességben vártam a Valóság vagy Isten megtapasztalását, közben ki-be lépkedtem álomból ébrenlétbe és vissza, hogy tudatosítsam a különbséget, de az, amire vártam nem történt meg. Nem tudtam merre menjek tovább.

Ekkor „véletlenül” találkoztam egy szúfi Mesterrel, aki alkut ajánlott. Ha befejezem az éjszakai utazásokat, még az ürességen való meditálásomat is, akkor megtapasztalhatom azt, amit keresek. Ő volt az első ember az életemben, aki számomra olyan ismeretlen eredetű minőséget árasztott magából, amivel még soha nem találkoztam azelőtt. Alázat, szerénység, határtalan szeretet, mélység és csendesség jellemezte. Bíztam benne, így belementem az „üzletbe”. Ekkor rám nézett és az elmém megszűnt működni. Csak a végtelen csend és szeretet maradt.

Otthon leültem a megszokott meditációs pózomba, és akkor végre hosszú évek törekvése után átéltem egy olyan hatalmas szeretet energiát, amit soha azelőtt. Akkor úgy éltem meg ezt a megtapasztalást, hogy Isten végre megmutatta magát. A szobát, ahol gyakoroltam ragyogó fehér fény töltötte be, a Szeretet maga. Csak sírni tudtam az örömtől órákon keresztül. Ezután az élmény után hónapokig összemosódott az énhatárom másokéval. Akire néztem annak a gondolatát hallottam, érzéseit éreztem. Hihetetlen volt ez a gondolatolvasás, mint a filmekben! Láttam, hogy két „hang” irányítja az embereket. Az egyik egy folyamatosan adásban lévő hangos „agygép”, amit megkérdőjelezhetetlenül valósnak fogadnak el, a másik pedig a „szív” hangja ami csak halkan sugall, így többnyire nem őt hallják meg. Észrevettem, hogy az emberek nagyon – nagyon ritkán szólnak, cselekednek a szívükből, de amikor így tesznek, akkor csodálatosak, valóságosak, és minél többször teszik ezt annál hitelesebb életet élnek. Valójában akkor ÉLNEK.

Rájöttem, hogy egymással találkozni, párkapcsolódni is innen érdemes, mert itt van lehetőség a valóságos találkozásra, egymás látására. Szív, Lélek, Egység, Szeretet…..ahány ember annyi szóhasználat, de az ottlétben nincsenek különbségek, mert ott Egyek vagyunk, megszűnnek a szavak és a fogalomkorlátok. Ez az én legnagyobb örömöm, látni embereket visszatérni önmagukba a szívükbe, ahol aztán minden egységbe rendeződik, pont úgy, ahogy annak lennie kell a lehető legtermészetesebben. 

Aztán találkoztam Ganga Miraval, aki számomra a megszabadulást, megvilágosodást jelképezi és tanitja. 

7 évet éltem mellette Portugáliaban. Létezése, jelenléte élő bizonyítéka számomra a létforgatagból való kiszabadulás lehetőségének, ami számomra a legnagyobb dolog, ami megtörténhet egy emberrel. Bár felismertem, hogy ez itt az út vége, de engem visszahúzott a „világ”.

Ekkortájt történt, hogy egy kliensem azt mondta nekem a gyógyítás alatt, hogy ő két magas fehér alakot lát az ágy mellett, akik azt üzenik nekem, hogy nem akarnak közbeavatkozni abba, amit csinálok csak jelzik, hogy itt vannak. Először azt mondtam, hogy ezt én nem akarom hallani sem, mert ellene megy a tanításnak amit követek, miszerint a megszabaduláshoz vezető egyenes út feltétele a “mennyei” hangok, fények, formák… elutasitása, ami egy idő után megjelenik a magas szinten járó gyakorlók számára. Elutasitani  és menni tovább, ez zakatolt bennem, de aztán meg kellett kérnem a hölgyet, hogy cseréljünk helyet, mert nagyon rosszul vagyok, le kell feküdnöm. Egy napig feküdtem, meg sem tudtam mozdulni, utána viszont, mint egy megszállott elkezdtem geometriai formákat rajzolni, festeni, de úgy tettem, mintha mindez nem történne, mert az én hiedelemrendszerembe nem fértek bele a földönkívüliek, márpedig a rajzok alapján gyanítható volt a jelenlétük.

Aztán beteg lettem és úgy tűnt, itt hagyom ezt a létforgatagot. Éreztem, hogy a szeretetről kell valamit megtanulnom, erős tévképzetek voltak a fejemben. Többször avatkoztam be gyógyítás során a szeretteim sorsába, hogy ne kelljen meghalniuk, és cserébe felajánlottam a saját életemet, amit persze soha nem fogadtak el a másik oldalról. Aztán lassan megértettem, hogy senki sorsába nem avatkozhatok bele, nem vehetem magamra azt, és nem áldozhatom fel magam helyettük, mert nem ez a szeretet, így hát visszaadtam a sorsukat. A felismerés és elengedés  után 3 héttel Édesanyám kórházba került, majd meghalt.

Én pedig itt maradtam, és még mindig élek… Rájöttem, hogy semmit sem tudok a szeretetről, csak annyit, hogy nem egy szentimentális érzés vagy egy érzelem, nem áldozathozatal, viszont minden létezés esszenciája, mozgatórugója, és még ennél is több. 

Eközben már évek óta tanultam az energetikai gyógyítást  Szergej Luganszkij kazah gyógyítótól és a „kihúzó” technikájával gyógyitottam. A klienseim mindig kérdezték, hogy mit húztam ki belőlük, mert valami nagy súly hagyta el a testüket, mindenképpen tudniuk kell, hogy pontosan mi volt az. Mondtam, hogy nem tudom, és nem is fontos, de ezt a választ nem fogadták el. Aztán valaki javasolta, hogy tanuljak meg egy technikát, hogyan kell felvenni a kapcsolatot a felsőbb énemmel, majd hogyan tegyek fel kérdéseket neki (SVT). Megtanultam, és nagyon hamar kiderült, hogy nem csak a felsőbb énem kommunikál velem, hanem néhány magas intelligenciájú entitás is.  Mint kiderült ők azok az entitasok, akik 3 évvel korábban jelezték, hogy itt vannak, de nem akarnak közbeavatkozni. Most azonban úgy éreztem eljött az idő, hogy elfogadjam a jelenlétüket ás megtudjam, pontosan kik ők, és miért vannak itt. Elárasztottam őket kérdésekkel, aztán megkértem Ervint, hogy segítsen még kérdéseket feltenni, hogy pontosan megtudjam kikkel kommunikálok. Napokig faggatuk őket. Kiderült, hogy nem csak amolyan kóbor entitások tréfálkoznak velem, mert kérdeztük őket a kvantumfizikáról, az elme működéséről, a megvilágosodásról, megszabadulásról… és olyan témakörökről ahol könnyen feltérkepezhető egy-egy entitás tudás és tudatosságszintje. Amikor már kialakult bennünk a bizalom kérdeztünk a világegyetemről és lakóiról, a földi életről és ősi  civilizációkról, még a humanoidok megjelenése előtti időkről. Feltűnt, hogy sajátságos humoruk van és olyan logikai rendszerben, összefüggésekben “gondolkodnak”  ami páratlan. Azóta én inkább Guideoknak hivom őket. Nagyon magas szeretet és tudatosságszinten élő testetlen lények akik egy másik dimenzióban, másik bolygón vagy létsikon élnek, de nem angyalok. 

Kértem, hogy tanítsanak.  Első lépésben az SVT suliban tanult rendszert és az ősszes táblázatot tőrőltettek le, majd elkezdték a sajátjukat megíratni velem. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez most komoly váltás, mert olyan útra léptem amit úttörőként egyedül kell kitaposnom es felfedeznem. Az, hogy végre a saját rendszeremet építhetem inkább riadalommal töltött el mintsem büszkeséggel,. Ezért tanultam, törekedtem 20 evig, most mégis inkabb több lett a gond és az aggodalom mint előtte amikor Mesterek tanitványa voltam és ők ” vitték a felelosséget”. Nem akartam felnőni. Gyerek-tanitvány akartam maradni örökre, miközben kinyílt az út, hogy a saját életművemet gyúrhatom össze és alkothatom meg amit meg mindennél jobban akartam. A kettő együtt egyidőben harcolt.  Az biztos, hogy Ervin nélkül nem vágtam volna bele.  Bár számára is ismeretlen volt a terület és mondta, hogy ide egyedül kell mennem, mert neki más az útja, de ha érzi, hallja vagy látja, hogy kezdek eltévedni vagy a hitelesség megkérdőjeleződik, akkor ezt azonnal jelzi majd, hiszen nem kell ahhoz ugyanazon az úton járnunk, hogy érezzük a másik hiteles abban amit csinál vagy nem.   

Eldöntöttem, hogy jobban belemélyedek a kapcsolatfelvételbe. Elmondták, hogy ők valaha itt éltek az Antarktiszon amikor ott még virágzó civilizació volt. Ugyan elhagyták a Földet több más entitással együtt akik a bolygó más területein alapítottak civilizaciókat, de kapcsolatot szeretnének tartani velünk tanító szándékkal. Különösen most, mert olyan változások történnek és fognak történni ami még soha nem volt a Föld történetében, de még hasonló sem. Szerintük mi földlakók gyakorlatilag szinte semmit, de semmit nem tudunk erről. Persze én azonnal mindent tudni akartam, de azt mondták, hogy csak arról adhatnak információt és csak azt taníthatják meg ami az én sorsfeladatomban és kiteljesedésemben segít. Számomra kettő hely van a világon ahol most ezt a tudást intenzíven át tudjak adni. Az egyik Antarktiszon van, a másik pedig Chile-Patagóniában az Antarktiszhoz legközelebb eső város melletti Fuerte Bulnes nevű öbölben.  Mivel az Antarktiszra nem juthattam el hosszútávú elvonulásra, maradt Patagonia.

Nyilvánvaló volt, hogy ha hiteles összekötő akarok lenni, akkor ez az utazás nem egy opció, hanem követelmény. Ezenkívül éreztem, hogy az életemnek gyökeresen kell megváltoznia ha lépést akarok tartani a fejlődéssel, de tapasztalatból tudtam, hogy ha egyedül akarok lényegi változást elérni, akkor nagy eséllyel fogom ugyanazt a rejtett mintát ismételgetni mint ami eddig megbetegített, és csak elégedetlenséget szült. Nem maradt más mint az irántuk való bizalom és ugrás a teljes transzformációba. Nem csak a régi mintákat akartam elengedni, hanem meg akartam tapasztalni az életnek azt az oldalát is ami eddig csak a vágyálmaimban szerepelt. Ide tartozott a szerelmi kapcsolatok és a testi egyesülés legmagasabb szintjének megtapasztalása is, mert már egyéni gyakorlással készenálltam rá. Duálpár, lélektárs, ikerláng, tantrikus egyesülés….Mi az igazság -e téren? Minden érdekelt. Végül pedig annak a szeretetnek a megtapasztalása és élése ami nem egy vagy több személyhez kötött, hanem ami mindezeken túlmutat, az a szeretet amit a Guidejaim képviselnek. Ezenkivül olyan emberekkel akartam együtt lenni akik egy magas minőségi szinten élt élet irányába tartanak, egymást tisztelve, támogatva, megbecsülve. Többet akartam tudni a látszatvilág mögötti működésről, összefüggésekről, az igazságról. Guidejaim erre a kívánságlistámra rábólintottak, így belekezdtem egy 2 éves 2 hónapos elvonulásba a világ végén egyedül, egy új nyelvvel, számomra teljesen testidegen környezetben. Heroikus karakteremnek köszönhetően feltettem mindent egy lapra. Elhatároztam, hogy azt az utat követem amit ők javasolnak. Az elején minden, de minden amit mondtak az életem megváltoztatásával kapcsolatban ellenkezett avval ahogy én láttam akkoriban a világot, szinte egy pontban sem értettünk egyet. Az elmém ugyan sikított és ellenkezett , de igent mondtam a vezetésükre. Rengetegszer „vesztünk össze”, Megérkezésem után  nem tudtam a megadott helyszinre menni, mert zárt, lakatlan terület, ami 60 km re volt a szállásomtól. Amig az összes pénzem és vagyontárgyam el nem úszott ez nem is változott. Amikor a második bankkártyámat is kidobtam a szemétbe és azt sem tudtam hol fogok este aludni, akkor hirtelen minden ajtó kinyilt előttem, és onnantól rakétasebességgel vitt felfelé az utam. 

Nem az eddigi életem lett feljavítva, tökéletesítve, hanem olyan mintha új életet kaptam volna egy másik dimenzióban egy új világlátással, új személyiséggel, új gondolati mintákkal és a vágyaim beteljesülésével. Minőségi váltás történt, valódi paradigmaváltás. 

Az első kapcsolatfelvétel óta folyamatosan cserélődnek a Guideok  tudatosságszintem emelkedésének megfelelően. Folyamatosan írom át a táblázataimat, bővitem a tanitást, változtatok. Szokták kérdezni, hogy miért nem adom át a táblázataimat? Azért, mert az eszköz és a technika semmit sem ér ha nincs megfelelő ember mögötte. Ezert én inkább a tanitásra, gyógyitásra helyezem a hangsúlyt, aztán megmutatkozik az a személyreszabott út ahol már másoknak is lehet adni. 

Aztán visszaküldtek Európába, hogy kössem össze saját Guidejaikkal azokat az embereket akikben visszhangra talál a történetem, az üzenetem, akiknek kapaszkodóra van szükségük az erős változások közepette. Akik már maguktól végigjárták ezt az utat azokat hozzam össze az azonos irányba tartókkal, mert most közösséget kell alkotnunk.

Ahogy megérkeztem rá két hónapra elkezdődtek a Covid lezárások. Ekkor kezdett a magyar csoport alakulni körülöttem akikkel az elejétől fogva figyeljük ahogy két markáns táborra szakad a világ. Egymást erősitjuk, támogatjuk abban, hogy hova is tartozunk, és tanuljuk az újba való belehelyezkedést. Nagyon sokan fizetnek nagy árat a régiből való kiszakadásért amit vagy felemelkedésként vagy bukásként élnek meg. Csak magas tudatosságszinten adott a szabad akarat ami lehetősegek tárházát nyitja, mig az alacsonyabb szinten marad a félelembe, pánikba, veszteségbe, reménytelenségbe való belezuhanás. 

Ez idő alatt Ervin itt hagyta a földi létforgatagot szép példáját mutatva annak, hogy a testből való kilépés egy örömteli esemény ami megszabadulást, fényt és hatalmas szeretet hagyhat hátra.

Megmásithatatlanul fel kellett nőnöm, és “elfoglalnom a helyemet”. 

…az én utam még mindig nem ért véget…

Kozma EDINA